Töredékek Ludassy Mária halotti maszkjából (Boros Gábor írása)

Mária, vagy bizalmasabb körben Mari, még bizalmasabban „Lúdanyó”, 2026. július 15-én – vagy más hírek szerint 16-án – halt meg. Majdnem ugyanazon a napon, amelyen tizenkét évvel korábban Tengelyi László, hét évvel korábban pedig valahai gimnáziumi tanára, majd a szó szoros értelmében élethossziglani barátnője, Heller Ágnes, akinek halálát szinte le is másolta egy évvel ezelőtt: ugyanannak az akadémiai strandnak a vizében állt meg a szíve, mint az övé. Ha ő is olyan kiváló és bátor úszó lett volna, mint Ágnes, akkor őt is csak későn találják meg, és az odaadó veszprémi mentősök és kórházi orvosok nem tudták volna újraéleszteni.

Munkásságának legszembeötlőbb része a francia felvilágosodás, francia forradalom, francia politikai katolicizmus kutatása volt. Mi mindent köszönhetünk neki a magyar nyelvű filozófiai kultúrában e téren? Voltaire, Rousseau, Diderot, Condorcet s persze még számos más gondolkodó arcképének gondos megrajzolását, műveinek bevezetését a mindennapi filozófiai reflexióba, de nem is annyira fordítások révén, mint fordítások ösztönzése – Petri György egy üveg vodkát fogyasztott el nála, miközben fordította Voltaire három nagy költeményét –, ellenőrzése, lábjegyzetelése, utószavak írása által. A korábban szokásos gyakorlatot, melyben a kommentárok, utószavak az adott gondolkodó ideológiai bekebelezésének alapvető eszközei voltak, nála felváltotta az ideológiáktól távolságot tartó s az olvasót is erre buzdító, elmélyült történeti értelmezés.

De mint minden igazi filozófiatörténeti elemző, ő sem öncélúan birkózott e szerzőkkel, művekkel. A francia forradalom aprólékos történeti feldolgozása az előzményeivel, a reakciókkal s mindazzal együtt, ami rákövetkezett, az ő számára Miss Marple falucskája volt, amelyben már minden lényeges lejátszódott, amire csak szükség lehet ahhoz, hogy valaki megértsen egy bűnesetet, vagy választ találjon a minden más filozófiai kérdést kanti módon magában rejtő „mi az ember?” kérdésre, ahogyan Dilthey tanította, s ahogyan bizonyára Cassirer is gondolta, Mária kedvenc filozófus-történésze.  

Az előzményekhez az ő számára hozzátartozott Hobbes-zal, Hume-mal, a francia és brit moralistákkal együtt mindenki, aki akár csak egy apró ecsetvonással hozzájárult annak megértéséhez, hogy hogyan képes az ember épp ilyen etikai-politikai habitussal létezni, amelyből aztán az egymással hadilábon álló elgondolások, döntések következhetnek. A következményektől pedig elválaszthatatlan volt az a huszadik századi, főképp angolszász politikai filozófia, amely a modern liberális gondolkodás kikristályosításán munkálkodott, beleértve persze azokat az ellenvetéseket is, amelyek aligha háríthatók el oly egyszerűen még a legkonzekvensebb szabadelvű gondolkodó művével kapcsolatban sem – vagy talán pont azzal kapcsolatban nem. Nagyon érzékeny volt a feloldhatatlan dilemmákra, a fényre s az árnyékra; mind az elméleti vizsgálódásaiban, mind a tanári munkásságában, mind a politikához köthető megnyilvánulásaiban messze volt tőle bármifajta fideizmus, az övétől különböző nézetek merev elutasítása pusztán azért, mert ellentétesek az ő saját döntéseivel. A végiggondolt liberalizmus elismerésre késztető attitűdöt jelentett számára még olyan esetekben is, amikor valakiben a sajátjával homlokegyenest ellenkező nézetek váltak uralkodóvá.

A tisztesség azonban mindenek felett álló szempont volt a számára: az elismerés habitusa, a képviselhető álláspontként való elfogadás nem terjedt ki a tisztességtelenségre. E tekintetben legfeljebb odáig ment el, hogy mondogatta: azért nem ír emlékiratot, hogy ne kelljen oly sok rosszat elmondania másokról, amennyit mondhatott volna. Így is „elszólta” olykor persze magát a szokott iróniájával, mint amikor megemlítette, hogyan jelentette fel valaki egy brazil ifjúval való marseille-i „kapcsolattartása” okán a kommunista internacionáléval való konspiráció gyanúja miatt... Vagy amikor egyetlen mondatával végleg lehetetlenné tette, hogy valaki részesüljön a Magyar Filozófiai Társaság Életműdíjában...

A jakobinizmustól, de minden metafizikai megalapozástól is mentes morális integritása fejeződött ki abban is, hogy mikor a „rendszerváltással” eljött az az idő, amikor ismét taníthatott az ELTÉ-n, a motorja lett a Lukács-tanítványok, illetve a „Lukács-óvoda” valamikori tagjai rehabilitálásának. S persze nem kevésbé abban is, amikor, immár évtizedekkel később, az ELTE BTK Etikai Bizottságának elnöke lehetett – miközben immár örök kérdés marad, hogy mi volt váratlanabb: az, hogy megkaphatta e tisztséget, vagy az, hogy egy ponton nem látta érvényesíthetőnek az elvei következetes képviseletét, s ezért úgy látta, le kell mondania. Az viszont továbbra is egyértelmű, hogy amikor a BTK akkori dékánja, Dezső Tamás megkísérelte bevezetni a „Pázmány Péter előadások” hagyományát arra emlékezve, hogy a Nagyszombatban megalakult egyetemen elhangzott legelső előadás filozófiai tárgyú volt, s első előadónak Ludassy Máriát kérte fel, az minden filozófus teljes egyetértésével találkozott.