Emlékezés Ludassy Máriára

Faragó-Szabó István megemlékező írását olvashatják alább:

Meghalt a Mari

Dühöngök.

Ha helyes volt a diagnózis – nevezetesen, hogy eltört a csigolyája –, nem kellett volna elmennie. Hetek óta győzködtem, hívjon mentőt, vitesse el magát a Budai Egészségcentrumba, ahol fölveszik sürgősségivel és napokon belül megműtik. A csigolyatörés rosszul hangzik, valójában még a mi korunkban is jól kezelhető. Ágyhozkötöttként is szégyenkeztem, hogy nem akadt senki, aki felkapja, hogy elvigye a gerincesekhez. És ne mondd nekem, hogy „Most már mindegy!” – nem mindegy. Neked sem lesz közömbös, mikor kerülsz sorra.

Annyi szép, hosszú, az érdemeit felsoroló nekrológot írtak már róla, hogy érdektelen lenne egy újabb. Inkább csak ide teszek egy rövid történetet fiatal korunkból. A történetet természetesen ismeri (ismerte?); beleegyezésével tettem közzé eredetileg is.
„Mikor Márkus György az Egyesült Államokban volt, a tudományelméleti diákkört Altrichter Ferenc és Bence György vitték tovább. A szeminárium nyilvános volt. A társulat tagjai jól elkülöníthető részre oszlottak: a belső kör Márkus tanítványaiból állt, azután volt egy viszonylag szélesebb mező, akik legalább előadni hallották Márkust a témában, és aztán voltak az olyan perifériális épp-hogy-csak-elsősök mint én, akiknek még ott volt a tojáshéj. Az egyik 1967 tavaszán tartott szeminárium kivételes élességgel maradt meg az emlékezetemben. Moritz Schlick „Pozitivizmus és realizmus” című cikkéről referált Fehér Márta. A szöveget előre stencilezve (1967-ben!) megkaptuk. A szoftos irodalmi szövegekhez szokott olvasási gyakorlataim hallatlanul nehézzé tették a rigorózusabb gondolatmenet – és főleg a fegyelmezett érvelés megértését. A referátumot hosszú csend követte: még a szemkontaktust is kerülve, igyekeztem tökéletesen beleolvadni a szék kárpitjába. Elsőként Ludassy Mari szólalt meg – egy főmondatból, és kb. 4–5 alárendelt tagmondatból álló kérdést tett fel. Az, hogy itt egy kérdésről van szó, csak a hangsúlyból derült ki. Már a főmondatot sem értettem, és ettől még kisebbnek éreztem magam. Rettegtem, hogy Bence vagy Altrichter rám mutat, és megkérdi: „Te mit gondolsz?” Csak némileg nyugtatott meg, hogy a belső kör tagjai, az igazi nagyágyúk sem reagáltak csuklóból. Azután – néhány irdatlanul feszült perc után – Altrichter, a rá jellemző iróniával megszólalt: „Mari, elmondanád még egyszer a kérdést?” A felcsattanó röhögés hallattán többmázsás súlyok zuhantak le rólam, mert ha még Altrichter se, akkor én...? Talán épp azért maradt meg olyan élénkséggel bennem a referátumot követő feszült csend, mert a 70-es évek közepétől – mikor a Bécsi Kör megtűrt tananyaggá vált –, többek közt épp ezt a szöveget okítottam a filozófia szakos hallgatóknak.”

Mari, tényleg dühös vagyok. Talán nem én vagyok az egyetlen, aki úgy gondolja, hogy még itt lehetnél köztünk.