Haladás és igazság - MTA 200

HALADÁS ÉS IGAZSÁG – VAJON KÖZELEBB VAGYUNK-E AZ IGAZSÁGHOZ, MINT 200 ÉVE?

 

Időpont: 2025. október 3. (péntek) 11.00

Helyszín: MTA Székház, Kisterem

 

Program:

Levezető elnök: Ludassy Mária (ELTE BTK)

11.00–11.45      Pavlovits Tamás (SZTE BTK): A fejlődés fogalmának megjelenése és belső ellentmondásai a tudományos gondolkodásban a 17–18. században

11.45–12.30      Schwendtner Tibor (EKKE): Van-e haladás a filozófiában?

 

12.30–13.45      Ebédszünet 

 

Levezető elnök: Varga Péter András (ELTE HTK):

13.45–14.30      Mogyoródi Emese (SZTE BTK): Szókratész, az igazság kutatása és a demokrácia

14.30–15.15      Mester Béla (ELTE HTK): Filozófiai vita a történettudományi igazságról a 19. század közepén

 

15.15–15.30                      Kávészünet

 

Levezető elnök: Bárány Tibor (BME Szociológia és Kommunikáció Tanszék)

15.30–16.15      Valastyán Tamás (DE BTK): A tévedés igaz ábrázolása az igazság indirekt ábrázolása

16.15–17.00      Farkas Katalin (CEU): Ne féljünk az igazságtól

 

Az előadások absztraktjai:

 

Pavlovits Tamás (Szegedi Tudományegyetem): A fejlődés fogalmának megjelenése és belső ellentmondásai a tudományos gondolkodásban a 17-18. században

Absztrakt: Az előadás első részében azt vizsgálom, miként jelent meg a haladás fogalma az emberi gondolkodással összefüggésben a kora újkori filozófiában, és hogyan fejlődött a felvilágosodásban. A kora modern szövegekben elsőként Baconnél találkozunk az emberi szellem és a tudományok haladásának fogalmával. A modern tudományok kialakulása a 17. és a 18. században természetes úton hozták magukkal ezt a fogalmat, amely fokozatosan kiterjedt az emberiség történeti értelmezésére is (Pascal, Condorcet). A modern tudományok fejlődésétől a kora újkori és felvilágosodás kori gondolkodók nemcsak az életkörülmények javulását, hanem az ember politikai-erkölcsi fejlődését is remélték. Elsőként Rousseau mutatott rá a haladás fogalmának problematikus voltára, amikor azt állította, hogy az nem terjed ki az ember erkölcsi természetére, sőt negatívan befolyásolja azt. Az előadás második részében a szellemi és az erkölcsi haladás összeegyeztethetőségének a problémáját, mint a haladás fogalmának belső ellentmondását vizsgálom.

 

Schwendtner Tibor (Eszterházy Károly Katolikus Egyetem): Van-e haladás a filozófiában?

Absztrakt: E kérdés, hasonlóan valamennyi filozófiai kérdéshez, csakis további filozófiai előfeltevések mozgósításával, előzetes elköteleződéssel válaszolható meg. Az előadás kiindulópontja ezért ezen előfeltevések feltérképezése, megmutatása. Az egyik ilyen előfeltevés, hogy a filozófia oly módon történeti, hogy mindig egy adott történelmi korszak gyermeke, amennyiben egy történelmi kor szellemi és politikai horizontjainak, egzisztenciális lehetőségtereinek, tudományos látásmódjának fogalmi artikulációját végzi el. Emiatt a filozófia nagy korszakai, csúcspontjai nagyrészt egy-egy néphez, s annak valamely kivételes időszakához kötődnek (pl. görög filozófia Kr. előtt 6-4. században, vagy a német filozófia Leibniztől Heideggerig tartó időszaka) – két nagy kivétel van ez alól a nyugati filozófia történetében, a skolasztikus filozófia a középkorban és az analitikus filozófia az utóbbi évszázadban. A másik fontos előfeltevés, hogy mit gondolunk a tudományos haladásról: kumulatív fejlődésnek tekintjük-e a tudomány történetét, vagy inkább – Thomas Kuhn nyomdokait követve a tervezett előadás is teszi ezt – paradigmák által vezérelt kutatások sorának. Az előadás során e háttér-előfeltevések figyelembe vételével próbálunk meg választ adni a kérdésre, hogy milyen értelemben lehet haladásról beszélni a filozófiában.

 

Mogyoródi Emese (Szegedi Tudományegyetem): Az igazság kutatása, a görög philosophia haszna és a demokrácia

Absztrakt: Az előadás azt vizsgálja, hogy az igazság tudományos kutatására mint emberi tevékenységre vonatkozóan milyen mércéket hagytak ránk a görög filozófusok, különös tekintettel arra a manapság sokat vitatott kérdésre, hogy van-e „haszna” az olyasféle diszciplináknak, mint általában a bölcsészettudomány (köztük kiemelten a filozófiatudomány). A philosophia platóni-arisztotelészi fogalmából kiindulva megvizsgálja előtörténetét és gyökereit (Püthagorasz és Hérakleitosz művében) és kimutatja kontinuitását Szókratészen át Platónig és Arisztotelészig. Amellett érvel, hogy a görög philosophia fogalma nem csupán lefektette az igazság tudományos kutatásának módszertani alapjait, hanem egyúttal egzisztenciális és értékdimenziókat is hordozott. Levonható tanulságként megállapítja, hogy egy demokráciában a görög szellemben felfogott philosophia művelése nem egyszerűen „hasznos”, hanem életbevágó.

 

Mester Béla (HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont Filozófiai Intézet): Filozófiai vita a történettudományi igazságról a 19. század közepén 

Absztrakt: Mindjárt Világost követően, 1850-ben, szokatlanul éles vita bontakozott ki az Új Magyar Museum hasábjain egy tanulmányban elejtett mellékes megjegyzés kapcsán, amelyre a magyar eszmetörténet általában tudomány, magyar tudós vitaként hivatkozik. A vitában egyaránt részt vettek történészek, irodalomtudósok, természettudósok és filozófusok. A heves eszmecserére olyan időpontban került sor, amely több szempontból is fordulópontot jelentett. A levert szabadságharc és ezzel együtt félbemaradt forradalom utáni történelmi pillanatban minden a történettudománnyal kapcsolatos vita szinte automatikusan kapcsolódott össze a nemzeti identitás kérdéseivel (különösen ha – mint ebben az esetben – a magyarság őstörténete adta a kiindulópontot). Konferenciánk szempontjából fontosabb azonban, hogy a vitában résztvevő szaktudósok diszciplínái éppen ekkor kezdenek modern értelemben vett tudományokká válni, és a magyar esetben sokszor éppen e vita kapcsán kezdik megfogalmazni modern önképüket (különösen igaz ez a történettudományra). A feltörekvő szaktudományokat illető korabeli filozófiai reflexió mindenekelőtt a történeti tény fogalmát igyekezett definiálni, rámutatva annak a korabeli történettudományi módszertannak a szűkösségére, amely abszolutizálta a hatalmi központokban létrejött írott források jelentőségét és végső céljának egy nagyívű elbeszélés megfogalmazását tekintette. A tervezett előadás elemzi a korabeli vitát és kísérletet tesz arra, hogy elhelyezze a kor filozófiai diskurzusainak az összefüggésében, különös tekintettel a reformkor utolsó szélesebb körű filozófiai vitájára, a hegeli pörre.

 

Valastyán Tamás (Debreceni Egyetem): A tévedés igaz ábrázolása az igazság indirekt ábrázolása (Igazság és tévedés viszonya a modernitás és posztmodernitás néhány kurrens szerzőjénél)

Absztrakt: A modernitás és a posztmodernitás folyamán sokszor szignifikánsan mind a tévedés, mind az igazság abszolút módon tételeződik, azaz kizáró érveléssel és retorikával találkozhatunk velük kapcsolatban. Az olyan kifejezések, mint „megfelelés”, „azonosság”, „hiba” sok esetben apodiktikus módon jelennek meg. Novalis előadásom címéül választott aforisztikus tömörségű gondolata a tévedés és az igazság viszonyát ezzel szemben egy nagyon izgalmas tropikus alakzatba rendezi: méghozzá a kiazmuséba. Eszerint a tévedés és az igazság nemhogy nem lehet meg egymás nélkül, de egymással mintegy funkció-kereszteződésben helyezkedik el. Ezáltal Novalist egy olyan tendencia elindítói s képviselői között tarthatjuk számon (pl. Friedrich Schlegel, Søren Kierkegaard, Friedrich Nietzsche, a fiatal Lukács György, Vajda Mihály), amely a gondolkodás apodiktikus jellegzetessége ellenében annak katakretikus vagy retorikus aktivitását szabadítja fel, helyezi előtérbe. Nem kis veszéllyel jár persze ez a filozófiai stílus, de előadásomban azt igyekszem bemutatni, hogy egyrészt a kritikai vagy önkritikai attitűd miért kedvez a tropikus-retorikus stílusnak, másrészt ezen gondolkodói magatartás képviselői vehemens kritikusaik véleményével ellentétben egyáltalán nem mondanak le az igazságról.

 

Farkas Katalin (Central European University): Ne féljünk az igazságtól

Absztrakt: Milyen jó is lenne, ha minden ember, vagy legalábbis minél több ember, természete szerint törekedne a tudásra. Ez pedig azt jelentené, hogy az emberek az igazság megragadására törekednének, mert tudni csak azt lehet, ami igaz. Egyre többször tapasztalható azonban az, hogy az emberek megijednek attól az állítástól, hogy valami tényleg, objektíve igaz. Ennek az aggodalomnak egészen különböző intellektuális forrásai vannak, a posztmoderntől kezdve a valószínűségekkel dolgozó szcientista nézőponton át a minden hierarchiában elnyomást felfedező progresszív gondolkodásig. Az előadásban még egy lehetséges forrását fogom elemezni az igazságtól való félelemnek: amikor a demokrácia eszményét a társadalom helyett a megismerésre alkalmazzuk. Csakhogy a megismerés nem demokratikus folyamat, és nem igaz, hogy mindenkinek joga van a véleményéhez.